Fiatalok készüljetek,
idősek készek legyetek!
(kupuszinai mondás)
idősek készek legyetek!
(kupuszinai mondás)
BEVEZETŐ
A temetőkről először őseink, szeretteink jutnak eszünkbe. Ők ott élnek tovább számunkra. Beleolvasva a sírfeliratokba, a múlt jelenik meg előttünk. Akaratlanul is felidézzük elődeinket, akik e vidéken éltek és dolgoztak, megjelennek a társadalmi ranglétrák, az, hogy kit hogyan értékelnek a rokonok.
Több évtizede rendszeresen járom a temetőket. Leggyakrabban a szabadkai Bajai úti temetőt. Az egykor gazdagabb élővilágán kívül igyekeztem megismerni a néma kövek titkát. A holt város életrekeltésében kulcsfontosságúak ezek a kövek. A síremlékek alatt nyugvó emberek valamennyien Szabadka életét élték, valamennyik életének megvolt a kezdete és a vége, függetlenül attól, hogy „élt két napot”, vagy „1848/49-es honvédvadász hadnagy”, avagy polgármester volt. Valamennyien megharcolták saját csatájukat: a csecsemők és kisgyerekek a fertőző betegségekkel küszködtek, a szülő nők a gyermekágyi lázat akarták legyőzni, mások háborúban maradtak alul. De szép számban vannak, akik idős korukban az aggkori végelgyengülésben vesztettek. Valamennyien élték életüket, tettek-vettek, szerettek, hittek, búsultak, temettek – emberek voltak. A sorakozó „hogyanra”, „miértre” sok esetben a temetők is választ adnak.
El tudunk-e menni egy-egy sír mellett úgy, hogy nem gondolunk az életre és a halálra? Nincs-e mély hatással ránk egy-egy dátum, vagy sírfelirat?
Amíg gyermekünknek életet adtál,
Téged elragadott orvul a halál.
vagy:
Fájó szivvel könyes szemmel
őrzi emlékedet hét árvád
és bánatos özvegyed
vagy:
Ez az ember csak dolgozni tudott, de élni nem vagy:
Твој живот се угаси на Тргу Слободе Дужијанце 75′
Valamennyi az elmúlásra, a hitre, a szeretetre, a holtak tiszteletére, az élet értelmére (vagy értelmetlenül eltöltött életre) utal.
A temetők, a temetkezés kérdése tudat alatt folyamatosan él bennünk. Temetőkről könyvek jelennek meg, régi temetkezési szokásokat, fejfákat írnak le, miközben szaporodnak a sírok, és fogynak a ritkaságok – a fejfák, velük együtt egész temetőket számolnak fel. Naponta tanúi vagyunk, hogy a nagy gondossággal elkészített kovácsoltvas keresztek a temetők szeméttelepein kötnek ki. Jobbik esetben egy-egy műgyűjtő hazaviszi, a fakeresztek tűzbe kerülnek. A szemétgyűjtő helyek körül nemritkán csúfoskodik háztartási hulladék. Fájó, szinte kegyeletsértő az elhanyagolt, gazdátlan sírok látványa. Ha beton a síremlék, azt az idő kikezdi. Ha márvány, azt eladják másoknak, ha pedig csak földhalom, azt az eső mossa el. Néhány év után a halomból gödör lesz, esetleg egy félbetört fejfa jelzi, hogy valaki ott alussza örök álmát.
Gyerekkoromban szüleimmel gyakran vezetett utunk a temetőn keresztül. Az „Adj örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjen nekik”-el léptünk be. Megadta-e a Mindenható az örök nyugodalmat? Sajnos, nem. A középkorban, amikor a templom köré temetkeztek (ez a temető volt a cemeterium, magyarosan cinterem), a halottakat sértetlenül hagyták. Rájuk temetkeztek. Ezt figyelhettük meg Hajdújáráson (Cekuš, 1993, Czékus, 1995, Szekeres, 1998), az autóút nyomvonalán folytatott ásatások alkalmával is. Egymás fölött, 3-4 rétegbe temetkeztek. Kivételt azok a temetők képeztek, amelyek nagyon hosszú ideig, több száz évig aktívak voltak. De ott is, ha lehetett, bővítették a temetőt, és így váltak el fokozatosan a templomkertektől. Mennyire gúnyosak Petőfi sorai:
„Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” (Nemzeti dal)
Hol boruljon le az az unoka, akinek nagyszülei sírja máról holnapra eltűnt, mert új sírboltot építettek a helyére, vagy eladták, az emlékműről meg már le is csiszoltatták a feliratot. A közönyösség és a közömbösség lett úrrá temetőinken. A megrongált kerítésű, kapu nélküli temetők útjai közönséges útvonalak lettek, amelyen a gyalogos, kerékpáros, vagy motorkerékpáros hamarabb eljut úti céljáig. A kóbor kutyák is gyakran megjelennek a temetőben.
Néhány évvel ezelőtt már közel álltunk a megoldáshoz: új köztemető kellene Szabadkának, de nem szavazták meg a költségeit fedező helyi járulékot, és az addig hangoztatott gondok látszólag megoldódtak. Oda temetnek, ahol hely van. A megoldáskeresés jele az is, hogy a nemrég még áthatolhatatlan gaz, bozótos, nádasok mára eltűntek Szabadka temetőiből.
Sokak véleménye szerint a temető morbid jelenség, nemigen illik életigenlő világunkba. Megfeledkezünk, vagy nem is akarunk tudomást venni arról, hogy a temető - a halál - ugyanúgy életünk része, mint az esküvő, a nászágy, vagy a szülőszoba. Miért nem fogadjuk el a valóságot? Miért „feledkezünk meg” erről, holott nap, mint nap szembesülünk vele, amikor a sokszor tragikus formában jelentkező haláleseteket, szeretteink távozását kell tudomásul vennünk?
A temetőbe nemcsak temetésre járunk, hanem emlékezni is, imádkozni szeretteinkért. Halottak napján mécsest gyújtunk, szeretteinkre gondolunk. Akarjuk – nem akarjuk, el kell fogadnunk, az évek múlásával minden embernek szembe kell nézni a végső nyughely kérdésével.
A családi sírokhoz odatalálunk. De ismerjük-e temetőnket? Miért hagyjuk, hogy elhagyatottak legyenek, hogy őseink sírja gazdátlanná váljon annak ellenére, hogy a temető mindannyiunk találkozóhelye? Itt valamennyi szabadkainak legalább egyszer meg kell jelennie.
Nemcsak a mindenszenteki temető-sétára szeretnénk invitálni a Kedves Olvasót, hanem egy-egy délután tartalmas eltöltésére.
A TEMETŐK TÁRSADALMI
ÉS TERMÉSZETI SZEREPE
Hominis tota vita nihil aliud quam ad mortem iter.
(Az ember egész élete a halálhoz vezető út)
Az élőlények közül egyedül az ember törődik halottaival. A holtak végtisztességéről minden időben és minden korban megpróbált gondoskodni.
Az elmúlás életünk velejárója. Egyik óra után múlik a másik. Egyik halottunk után búcsúztatjuk a másikat. A vesztesek őszinte szóval, érzéssel, virággal búcsúznak. Bármennyi halottunk is volt, sosem tartjuk természetesnek a halált. Habár minden haláleset mély fájdalmat kelt a hozzátartozókban, részben az idő és a temető vezet az elmúlás feletti megnyugváshoz.
Az ember élete során előbb-utóbb találkozik a temetővel. Véleményt formál róla. Gyerekkorban ez felületes. Az első, ravatal mellől megtett út után csak a feketét látja. De amikor rádöbben, hogy valaki nincs mellette, valaki hiányzik, és ez a valaki a temetőben van, akkor alakul ki a kapcsolat ember és temető közt. A kötődés évfordulók, mindszentek, karácsony, húsvét alkalmával erősödik. A temetőlátogatások, a rendezett sírok képekben rögződnek a sírhantról, emlékműről, az egész temetőről. A temetőlátogatás élménnyé válik. Szép virágokat, madarakat, ápolt, gondozott sírokat látunk. Egy feketerigó dallamos éneke vagy csettegése, egy korán nyíló virág színfoltja, mind-mind a feltáruló természeti világ része. Ha nyitott szemmel járunk, rájövünk, hogy a temető nemcsak nyugvóhely, hanem a békesség kertje, amely nem csupán a halottak faluja, hanem szűkebb hazánk múltját, jelenét és általános kultúráját is tükrözi.
A temető amellett, hogy elhunyt hozzátartozóinkat befogadja, a legtiszteletreméltóbb emberi érzelmeket szolgálja. Az őszinte kegyeletet és az érdek nélküli szeretetet. Nemcsak a halott, hanem a mi számunkra is a feloldozást, megpihenést jelenti. A visszaemlékezés, az elmélkedés, és az imádkozás helye. A hívő ember megerősödve távozik a temetőből, mert tudja: az ember teste semmivé válik, de lelke tovább él. A temető a vallásgyakorlás színhelye, a vallásos ember számára az Istennel való találkozás egyik helyszíne.
Kinek mit jelent a temető? Mást jelent a régésznek, mást az antropológusnak és mást a néprajzkutatónak.
Nemrég a temető még belesimult a környezetébe. Része volt a mindennapi életnek. Édesapám elbeszéléséből tudom, hogy a temetőszélen (1910-es évek) lepkéket gyűjtöttek, a károsnak vélt verebeket fogták be az ördögcérna szúrós ágai közt, fogyasztották a temető gyümölcsfáinak termését, olykor a lapossá vált sírdombokon játszottak. A temető elhagyatott helyei a szerelmesek találka-helye volt.
Ma a temetőnek hármas szerepe van (Puskás, 2001): kegyeleti, közegészségügyi és zöldfelületi. A település jelentős zöldfelülete kellene, hogy legyen, kegyeleti és pihenőhely azok számára is, akik szeretteik temetési helyétől távol élnek. Az emberi érzelmek, a gyász és a könnyek helye, a végső megpihenés, a feloldozás helye. Sajnos, napjainkban a temető igen gyakran a képmutatás, a versengés helye, egy közlekedési út, a gátlástalan fiatalok itt élik ki magukat.
Tájszeretet (domborzat, növény- és állatvilág), emberszeretet és hazaszeretet nélkül nincs igazi nevelés. Biztos, hogy számon kérik rajtunk a régi idők emlékeinek megőrzését. A temetőket is. Mit hagyunk az utókornak? Betongödröket - kriptákat, megcsonkított síremlékeket, lombos fát, füvet még csak mutatóba se?! Valamikor a (falusi) temetőkben összhang uralkodott. Csend, egyetértés. Senkinek sem volt díszesebb a sírja a másikénál. Náluk nemcsak a halál nem tett különbséget ember és ember között, hanem a sír sem. Fakereszt, kőkereszt vidékenként változott. A szegény is, anyagiakra való tekintet nélkül, méltóan igyekezett megjelölni kedves halottjai sírját. Sajnos, ez a megállapítás már a mi temetőinkre nem vonatkozik. A vagyoni helyzet fitogtatása a temetőbe is eljutott. Megjelent a műkő, a beton, a márvány, a kovácsolt vas, a cicoma, a giccs.
A temetői séták, pihenések, üldögélések egy padon az elmélkedés, a visszaemlékezések, fohászkodások alkalmai. Megnyugtató a környezet szín-, hang- és illathatása. A temető virágai a kegyelet virágai, amelyek sajátságos jelek, megmutatják, jelzik szerettünk sírját. A díszítés, a virágültetés egy ősi szokásunk, amely abból ered, hogy halálunk utánra mi is ilyen szép, kellemes környezetet kívánunk.
A növényeket nemcsak egy-egy síron kellene őrizni, hanem az egész temetőben. Növényzetét úgy kellene kialakítani, hogy otthont kapjon az elmélkedés mellett a természet is, hogy a fiatalok a temetőt járva „természetfilozófiát” is nyerjenek.
A temetők nagy értéke a bennük növő dísznövények (Kleinod, 1997). Gyakran egy-egy, nem divatos dísznövény utolsó menedéke a temető, oda szorul vissza. Sok ritka növény is fellelhető itt. A Bajai úti temetőben négy féle fodorka (páfrány)fajt találtunk, ezek közül egy Szerbia növénytakarójában ismeretlen (Czékus 2000,2004)! A selyemboglárka egy-két példánya még 2003-ban díszlett a temető nyugati csücskében, de élethelyére újratemettek. Akár génbankok is lehetnének a temetők, hiszen a divatjamúlt virágok utolsó menhelyei. Az ápolt gyep amilyen szép, olyan mértékben károsítja a környezetet. Fokozatosan csak azok a növényfajok maradnak meg, amelyek jól viselik a fűnyírást, kaszálást. Ha megszűnik a növények sokfélesége, az állatvilág is gyérebb lesz. Hány biológiaórát lehetne megtartani a temetőben, felkutatni a temetők virágait, a népművészeti hagyományokat (a növényi motívumok megjelennek a síremlékeken is). Feltérképezhető lenne egy-két dísznövényfaj területi eloszlása.
„Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” (Nemzeti dal)
Hol boruljon le az az unoka, akinek nagyszülei sírja máról holnapra eltűnt, mert új sírboltot építettek a helyére, vagy eladták, az emlékműről meg már le is csiszoltatták a feliratot. A közönyösség és a közömbösség lett úrrá temetőinken. A megrongált kerítésű, kapu nélküli temetők útjai közönséges útvonalak lettek, amelyen a gyalogos, kerékpáros, vagy motorkerékpáros hamarabb eljut úti céljáig. A kóbor kutyák is gyakran megjelennek a temetőben.
Néhány évvel ezelőtt már közel álltunk a megoldáshoz: új köztemető kellene Szabadkának, de nem szavazták meg a költségeit fedező helyi járulékot, és az addig hangoztatott gondok látszólag megoldódtak. Oda temetnek, ahol hely van. A megoldáskeresés jele az is, hogy a nemrég még áthatolhatatlan gaz, bozótos, nádasok mára eltűntek Szabadka temetőiből.
Sokak véleménye szerint a temető morbid jelenség, nemigen illik életigenlő világunkba. Megfeledkezünk, vagy nem is akarunk tudomást venni arról, hogy a temető - a halál - ugyanúgy életünk része, mint az esküvő, a nászágy, vagy a szülőszoba. Miért nem fogadjuk el a valóságot? Miért „feledkezünk meg” erről, holott nap, mint nap szembesülünk vele, amikor a sokszor tragikus formában jelentkező haláleseteket, szeretteink távozását kell tudomásul vennünk?
A temetőbe nemcsak temetésre járunk, hanem emlékezni is, imádkozni szeretteinkért. Halottak napján mécsest gyújtunk, szeretteinkre gondolunk. Akarjuk – nem akarjuk, el kell fogadnunk, az évek múlásával minden embernek szembe kell nézni a végső nyughely kérdésével.
A családi sírokhoz odatalálunk. De ismerjük-e temetőnket? Miért hagyjuk, hogy elhagyatottak legyenek, hogy őseink sírja gazdátlanná váljon annak ellenére, hogy a temető mindannyiunk találkozóhelye? Itt valamennyi szabadkainak legalább egyszer meg kell jelennie.
Nemcsak a mindenszenteki temető-sétára szeretnénk invitálni a Kedves Olvasót, hanem egy-egy délután tartalmas eltöltésére.
A TEMETŐK TÁRSADALMI
ÉS TERMÉSZETI SZEREPE
Hominis tota vita nihil aliud quam ad mortem iter.
(Az ember egész élete a halálhoz vezető út)
Az élőlények közül egyedül az ember törődik halottaival. A holtak végtisztességéről minden időben és minden korban megpróbált gondoskodni.
Az elmúlás életünk velejárója. Egyik óra után múlik a másik. Egyik halottunk után búcsúztatjuk a másikat. A vesztesek őszinte szóval, érzéssel, virággal búcsúznak. Bármennyi halottunk is volt, sosem tartjuk természetesnek a halált. Habár minden haláleset mély fájdalmat kelt a hozzátartozókban, részben az idő és a temető vezet az elmúlás feletti megnyugváshoz.
Az ember élete során előbb-utóbb találkozik a temetővel. Véleményt formál róla. Gyerekkorban ez felületes. Az első, ravatal mellől megtett út után csak a feketét látja. De amikor rádöbben, hogy valaki nincs mellette, valaki hiányzik, és ez a valaki a temetőben van, akkor alakul ki a kapcsolat ember és temető közt. A kötődés évfordulók, mindszentek, karácsony, húsvét alkalmával erősödik. A temetőlátogatások, a rendezett sírok képekben rögződnek a sírhantról, emlékműről, az egész temetőről. A temetőlátogatás élménnyé válik. Szép virágokat, madarakat, ápolt, gondozott sírokat látunk. Egy feketerigó dallamos éneke vagy csettegése, egy korán nyíló virág színfoltja, mind-mind a feltáruló természeti világ része. Ha nyitott szemmel járunk, rájövünk, hogy a temető nemcsak nyugvóhely, hanem a békesség kertje, amely nem csupán a halottak faluja, hanem szűkebb hazánk múltját, jelenét és általános kultúráját is tükrözi.
A temető amellett, hogy elhunyt hozzátartozóinkat befogadja, a legtiszteletreméltóbb emberi érzelmeket szolgálja. Az őszinte kegyeletet és az érdek nélküli szeretetet. Nemcsak a halott, hanem a mi számunkra is a feloldozást, megpihenést jelenti. A visszaemlékezés, az elmélkedés, és az imádkozás helye. A hívő ember megerősödve távozik a temetőből, mert tudja: az ember teste semmivé válik, de lelke tovább él. A temető a vallásgyakorlás színhelye, a vallásos ember számára az Istennel való találkozás egyik helyszíne.
Kinek mit jelent a temető? Mást jelent a régésznek, mást az antropológusnak és mást a néprajzkutatónak.
Nemrég a temető még belesimult a környezetébe. Része volt a mindennapi életnek. Édesapám elbeszéléséből tudom, hogy a temetőszélen (1910-es évek) lepkéket gyűjtöttek, a károsnak vélt verebeket fogták be az ördögcérna szúrós ágai közt, fogyasztották a temető gyümölcsfáinak termését, olykor a lapossá vált sírdombokon játszottak. A temető elhagyatott helyei a szerelmesek találka-helye volt.
Ma a temetőnek hármas szerepe van (Puskás, 2001): kegyeleti, közegészségügyi és zöldfelületi. A település jelentős zöldfelülete kellene, hogy legyen, kegyeleti és pihenőhely azok számára is, akik szeretteik temetési helyétől távol élnek. Az emberi érzelmek, a gyász és a könnyek helye, a végső megpihenés, a feloldozás helye. Sajnos, napjainkban a temető igen gyakran a képmutatás, a versengés helye, egy közlekedési út, a gátlástalan fiatalok itt élik ki magukat.
Tájszeretet (domborzat, növény- és állatvilág), emberszeretet és hazaszeretet nélkül nincs igazi nevelés. Biztos, hogy számon kérik rajtunk a régi idők emlékeinek megőrzését. A temetőket is. Mit hagyunk az utókornak? Betongödröket - kriptákat, megcsonkított síremlékeket, lombos fát, füvet még csak mutatóba se?! Valamikor a (falusi) temetőkben összhang uralkodott. Csend, egyetértés. Senkinek sem volt díszesebb a sírja a másikénál. Náluk nemcsak a halál nem tett különbséget ember és ember között, hanem a sír sem. Fakereszt, kőkereszt vidékenként változott. A szegény is, anyagiakra való tekintet nélkül, méltóan igyekezett megjelölni kedves halottjai sírját. Sajnos, ez a megállapítás már a mi temetőinkre nem vonatkozik. A vagyoni helyzet fitogtatása a temetőbe is eljutott. Megjelent a műkő, a beton, a márvány, a kovácsolt vas, a cicoma, a giccs.
A temetői séták, pihenések, üldögélések egy padon az elmélkedés, a visszaemlékezések, fohászkodások alkalmai. Megnyugtató a környezet szín-, hang- és illathatása. A temető virágai a kegyelet virágai, amelyek sajátságos jelek, megmutatják, jelzik szerettünk sírját. A díszítés, a virágültetés egy ősi szokásunk, amely abból ered, hogy halálunk utánra mi is ilyen szép, kellemes környezetet kívánunk.
A növényeket nemcsak egy-egy síron kellene őrizni, hanem az egész temetőben. Növényzetét úgy kellene kialakítani, hogy otthont kapjon az elmélkedés mellett a természet is, hogy a fiatalok a temetőt járva „természetfilozófiát” is nyerjenek.
A temetők nagy értéke a bennük növő dísznövények (Kleinod, 1997). Gyakran egy-egy, nem divatos dísznövény utolsó menedéke a temető, oda szorul vissza. Sok ritka növény is fellelhető itt. A Bajai úti temetőben négy féle fodorka (páfrány)fajt találtunk, ezek közül egy Szerbia növénytakarójában ismeretlen (Czékus 2000,2004)! A selyemboglárka egy-két példánya még 2003-ban díszlett a temető nyugati csücskében, de élethelyére újratemettek. Akár génbankok is lehetnének a temetők, hiszen a divatjamúlt virágok utolsó menhelyei. Az ápolt gyep amilyen szép, olyan mértékben károsítja a környezetet. Fokozatosan csak azok a növényfajok maradnak meg, amelyek jól viselik a fűnyírást, kaszálást. Ha megszűnik a növények sokfélesége, az állatvilág is gyérebb lesz. Hány biológiaórát lehetne megtartani a temetőben, felkutatni a temetők virágait, a népművészeti hagyományokat (a növényi motívumok megjelennek a síremlékeken is). Feltérképezhető lenne egy-két dísznövényfaj területi eloszlása.
Meghonosítható lenne a temetői turizmus. Vajon hány pedagógus vezette ki tanítványait a Kosztolányi család, Iványi István, Lifka Sándor, Bíró Károly sírjához (Czékus, Zolnai, 2004)?
A temetők lényegesen nagyobb területen fekszenek, mint Szabadka összes parkja. Parkszerűen rekonstruálva emlékparkká alakíthatók.
A fás növények a temető különös őszi színfoltjai. A szabadkaiakról ez nem mondható el, hiszen lombhullató fa csak elvétve akad. Számtalan szép hazai faj közt válogathatunk, kerülni kellene a tájidegen (köztük az örökzöldek) szorgalmazását. A jegenyenyár vidékünk egykori jellegzetes sorfája volt. A temetőket is körülölelte. A magasba szökő erő, lelkesedés szimbóluma, a tájtól búcsúzva a jegenye az utolsó integető. Miért nem pótolják őket?
A temetők lényegesen nagyobb területen fekszenek, mint Szabadka összes parkja. Parkszerűen rekonstruálva emlékparkká alakíthatók.
A fás növények a temető különös őszi színfoltjai. A szabadkaiakról ez nem mondható el, hiszen lombhullató fa csak elvétve akad. Számtalan szép hazai faj közt válogathatunk, kerülni kellene a tájidegen (köztük az örökzöldek) szorgalmazását. A jegenyenyár vidékünk egykori jellegzetes sorfája volt. A temetőket is körülölelte. A magasba szökő erő, lelkesedés szimbóluma, a tájtól búcsúzva a jegenye az utolsó integető. Miért nem pótolják őket?
A fiatal jegenyenyár élni akar (Szaghmeiszter, E-I.)
Gondolnunk kell a temetők téli madárcsapatainak ellátására is. Madárvédelmi okok miatt a mag- és bogyótermő fa és cserje telepítése elengedhetetlen lenne.
A parcellák jellegzetességét a fák adják meg. A szoliterfák és a facsoportok megszűntetnék temetőink monoton hangulatát, árnyékuk nyáron enyhülést adna. A sűrű bokrok jó fészkelőhelyet biztosítanának a madaraknak.
Ma a ligetes temetők helyett a giccs várja/űzi el az elmélkedni, imádkozni, kegyeletét leróni akaró temetőlátogatót.
A temetők szerepe a történelem folyamán változott. Kultikus, majd kegyeleti helyek voltak (Dömötör, 1981), de akár menedéket is nyújtottak az üldözötteknek. Ma a szemlélődés, a csendes pihenés területévé váltak. A csend, a nyugalom a civilizációs ártalmak egyik legjobb gyógyszere. Sajnos, ezzel az orvossággal csak az idősek élnek.
A temetők ügye közügy kell, hogy legyen. Temetőinkben sok, nagyon értékes síremlék van. Ezeket a kincseket meg kell őrizni. Természetit és szellemit együtt kell védeni. Ebben a pedagógusnak van óriási szerepe. De tulajdonképpen mindannyian azok vagyunk: kézenfogjuk gyerekeinket, és gyönyörködünk a virágzó fákban, a sírra felkúszó gyíkban, a síremlékre röpülő szarkában, a madárdalban.
A szülő, a szeretet és a halál gondolatát fogalmazta meg Kosztolányi Dezső az Apám a koporsóban c. versében:
Apám, teremtőm, istenem,
míly semmi vagy,
és én milyen istentelen.
Mert az, aki apátalan
a földgolyón,
Isten nélkül, magába van.
A messzeségből rám mered
szigoru-szép
s nagyon-nagyon ismert fejed.
Hol vagy? Felelj hát, merre vagy?
Hol a szived
s agyad, a fényes ember-agy?
Erős, lehetsz ily gyönge te,
hogy így heversz,
minden férfiak gyöngye, te.
Még hallalak, mint zivatart,
te óriás,
ki nemzett engem és akart.
Tanítottál itt az uton,
lásd, a halált,
azt is tetőled tanulom.
Arcomra húzva közönyöm,
az életet
s e leckét is megköszönöm.
Fölöttem téli szél visit,
kriptánk felé
előrelépek egy kicsit.
Nyugodtan járulok oda,
hisz ami vár,
csak ennyi lesz és nem csoda.
Te én vagyok és
te vagy ott.
Most elhiszem,
most már tudom, hogy meghalok.
Apám, teremtőm, istenem,
míly semmi vagy,
és én milyen istentelen.
(1927)
Felhasznált és idevonatkozó irodalom:
Balassa I. (1989): A magyar falvak temetői. Corvina, Budapest.
Beretić S. (2006): szóbeli közlés
Beszédes V. (1995): Örökség. Életjel könyvek 60. Szabadka
Beszédes V. (1996): A szabadkai zsidó temető sírfeliratai. In: Üzenet, 7-8. szám, pp. 400-410.
Cekuš G. (1993): Antropološka obrada dela srednjovekovnog groblja u Hajdukovu. Rad Vojvodjanskih Muzeja 34. 95-113. Novi Sad. (A hajdújárási középkori temető egy részének embertani feldolgozása)
Cekuš G. (1997): Srednjovekovni osteološki ostaci iz centra Subotice. Kongres ADJ. Abstract p. 17. Prokuplje.
Cekuš G. (2004): Antropološka obrada skeletnih ostataka iz centra Subotice. Rad muzeja Vojvodine 43-45. pp. 57-62.
Czékus G. (1994): Embertani vizsgálatok Verušić-B (Vojvodina, Jugoszlávia) XI. századi temetkezéseinek csontvázmaradványain. Anthrop. Közl. 36. 21-38. Budapest.
Czékus G. (1995): A hajdújárási középkori temető embertani feldolgozása. Bácsország, 0. szám. Szabadka.
Czékus G. (1997): Anthropological presentation of skeletons from the Verušić-Na Vojvodina, Yugoslavia) cemetery from the Sarmatian age (14th-15th century). Acta Biol. Szeged. 42, pp 17-24.
Czékus G.(2000): A contribution to the study of the species from the Asplenium genus in the vicinity of Subotica. Proceedings for Natural Sciences, Matica Srpska, Novi Sad, No 96, 99-105.
Czékus G.(2003): Visszapillantás múltunkra – tekintés a jövőbe. In.: Tíz éves a Pax Romana (edit. Bogner I.), p 72-82., Agapé, Újvidék
Czékus G. (2004): Páfrányok a szabadkai Fekete-fürdőben. Bácsország, 29. (I. – III.) 95-96.
Czékus G. (2005): A szabadkai Bajai úti temetőben eltemetett 1848/49-es honvédek. Bácsország, 32. (I.) 12-15.
Czékus G., Zolnai A. (2004): Lakóhelyem, Szabadka. Útmutató kirándulásokhoz, és munkafüzet táborozáshoz. Grafoprodukt, Szabadka.
Csorba János (2006): Bár emlékezete maradjon meg neki... Helikon, Budapest
Csúszó D. (2003): Könyörgésünk színhelyei I. Életjel, Szabadka.
Čolović, I. (1983): Književnost na groblju. Beograd.
Dömötör T. (1981): A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest.
Herepei J. (1988): A házsongárdi temető régi sírkövei. Akadémia Kiadó, Budapest.
Iványi I. (1892): Szabadka szabad királyi város története. Bittermann Könyvnyomdája, Szabadka.
Frunyóová, Cs. (--): Skúmanie cintorína v Salke (Az ipolyszalkai temető vizsgálata). Egyetemi szakdolgozat, Pozsony.
Kirner A. B., Márton L: (--): Fejfák között száz falu temetőjében és Temetkezési szokások Békésen. In: Békési Téka (szerk. B. Szűcs I.), 20.sz.
Kleinod, B. (1997): Grabbepflanzung, liebevoll und schön. Franckh-Kosmos Verlags-GmbH & Co., Stuttgart.
Kostić, B. (1999): Novo groblje u Beogradu. JKP „Pogrebne usluge“ Beograd.
Kunt E. (1987): Az utolsó átváltozás. Gondolat, Budapest
Kunt E. (1983): Temetők népművészete. Corvina, Budapest.
Mesinger B. (2002): Osječka groblja - Povijest ukopa. Ukop, Osijek.
Nikolić, N. (1996): Natpisi i epitafi pravoslavnog groblja u Subotici. In: Ex Pannonia, Istorijski arhiv Subotica. P. 139-154.
Panofsky E. (1984): Jelentés a vizuális művészetben. Gondolat, Budapest.
Puntigán J., Puntigán T. (2003): A losonci református temető. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Komárom - Dunaszerdahely.
Puskás B. (2001): Temetők üzenete. Puskás Béla, Kaposvár.
Seléndy Sz. (szerk.) (1972): Temetőkert. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
Szám I. (2000): Arab szertartás. In: Legyen akaratod szerint. Szerk.: Emmer E.Trio, Budapest.
Szekeres L, Ricz P. (1998): Szabadka története a régmúltban. Grafoprodukt, Szabadka.
Takács F. (2003): Végtelen csönd – „Az örökös vadászmezők”. Vas megyei Temetkezési Vállalat, Szombathely.
Tormásy G. (1883): Szabadkai római kath. Főplébánia története. Szabadka.
Tóth T. (2006): szóbeli közlés.
--(1973): A Biblia. Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest
--: Szent Biblia. (fordította Károli G.) Bibliatársulat.
-- (1989): Novi zavjet i psalmi. Kršćanska sadašnjost, Zagreb.
-- (1984): Свето писмо. Свети архијерејски синод и Српске православне цркве, Београд.
-- (1997): A magyar helyesírás szabályai. Akadémiai Kiadó, Budapest.
http://www.hhrf.org/frissujsag/00maj/fu00520.htm
http://www.hhrf.org/busz/2004/busz930.htm
http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2003/47/63
http://www.somogyitemetkezes.hu
Utolsó frissítés: 2015-08-05